5 éves lehettem, amikor szüleim felújíttatták a házunkat. Szóval kis otthonunk átjáróházzá alakult át néhány hétre, munkások rohangáltak, cementes zsákok ide-oda ledobva, kőművescuccok, betonkeverő, ésatöbbi.. Jómunkásembereknek pedig jófejségből apám hordta az üveges söröket.
Imádtam ezt az időszakot, kész játszóház volt, apám bizonyára utálta, mert nem egyszer a kőműves fánglit a számból kellett kiszednie, állandóan dzsuvás voltam, anyum megállás nélkül baszott le/illetve mosta a ruháimat. Történt egyszer, hogy anyum elhagyta a fedélzetet, és apámra bízott. Ez több szempontból is hiba volt. Eltűntem. Elég hosszú időre..anyu hazaért, majd apámnak szegezi a metsző kérdést, hogy "HOLABALÁZS?!"
Apám arcára kiült a verejték, görögtek bent a kövek, majd tétován mutat valamerre, és hozzáteszi, hogy "Ottláttamlegutoljára!"
Kissebb balhé kerekedett, merthogy "ott" én már nem voltam megtalálható.
Irodalmi kifejezések egymás fejéhez vágása után, melyek között az én erényeim is igen jelentős szerepet kaptak ("Nebasztassmá'TudodTeishogymekkoraidiótaakicsifiad!").
Anyum beindult..szétkapta a házat, a munkások elbújtak szégyenükben, ahogy az anyatigris emberfeletti erővel dobálja arrébb az 50 kilós cementeszsákokat, vödröket, járólapot, betonkeverőt, stbt.
A sírógörcs kerülgetett mindenkit, anyut, apámat, és a szétbacott szerszámok miatt a munkásokat is. Anyu kirohant a házból - felteszem üvölteni egyet -, amikor is odaért a házunk mellett futó árokhoz..lepillant, és meglepódött.
Ugyanis az árok alján egy kisbalázs 5 üres (munkások felügyeletlenül hagyott maradék) elcápázott sörösüvegei társaságában mosolyogva hortyogott..
Apám időközben melléért, ezek ketten összenéznek, majd apám súgva:
"Ne izgulj drágám, fog ez még nagyobb hülyeségeket is csinálni majd egyetemista korában!"