Arcplasztika - pofiraesés
Anno domini 2011.
Pofára esés
Megbeszéltem egy kedves csoporttársammal, hogy ma összeülünk és megoldjuk a csodálatos -egyszer már általam teljesítetlen- makroökonómia tantárgy szorgalmi feladatait. Tehát irány Pécs, ráadásul reggel. Valami furcsa megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve pedig elhatároztam, hogy business casual (farmergatya, ing, nyakkendő, zakó) szerkóban megyek le Pécsre. Egyértelmű álszerénység nélkül mondom, hogy baromi jól nézek ki ebben az öltözetben..namindegy, szóval így értem be Kaposvárra a buszállomásra (magabiztosan, ráadásul a tegnap esti színházazástól agyon/szét/ki-művelt érzettel)
Volt még 10 percem a busz indulásáig, ezért gondoltam elszívok egy cigit. Nyugiban cigizgetek mindenfelé bámulva, amikor is megjelenik egy tünemény előttem -hatalmas és vélhetően nagyon nehéz csomaggal- (Az a fajta csaj, akire ha ránéz a legprűdebb / legjólelkűbb /legszemérmesebb férfiú is olyasmi gondolata támad, hogy "húdeelkapnám".) Pár percig restellve ugyan, de bevallom, hogy legeltettem rajta a szemeimet, és nem éppen a legszűziesebb gondolatok kavarogtak a fejemben.
A lányzó rá akart gyújtani, viszont nem talált magánál öngyújtót. Kapva kaptam az alkalmon -és, mint hős megmentő - egy égő öngyújtó és egy kéz formájában beléptem egyúttal a látóterébe és az életébe is. A drága rám mosolygott, megköszönte. Én meg gondoltam, hogy veszteni úgysem veszthetek semmit, valahogyan beszédbe elegyedem vele. (célpont bemérve)
A lehető leghülyébb kérdéssel nyitottam amivel lehetett az adott szituációban:
- Te is a pécsi buszra vársz? (mikor kiejtettem a számon a szavakat, már átkoztam is magamat - mert mégis mire várna bazz a Pécsre közlekedő busz megállójában?! -)
De mégsem volt gond, közvetlen volt a lelkem, mosolygós, humoros, intelligens. Elkezdtünk beszélgetni. A busz beállt közben a megállóba.
Gondoltam, hogy itt a lehetőség a második hőstettre - betuszakolni a hatalmas pakkot a busz poggyásztartójába -.
Iszonyatosan nehéz volt a csomagja, a tökeim majdnem el is váltak a testemtől, ámde az erőlködés semmi jelét nem mutattam. Tökéletes hidegvérrel, mintha csak 1 papírgalacsin lett volna beraktam a helyére. Olyan látszatot kelthettem, mintha szabadidőmben tonnákat pakolnék arrébb csak úgy hobbiból.
A hatás nem maradt el:
- Húú, de erős vagy!
A legmegnyerőbb, legmagabiztosabb mosolyommal nyugtáztam, majd egy "ugyanmááár" szócskát is hozzátettem.
Éreztem, hogy nyeregben vagyok, még semmit nem szúrtam el.
Felszálltunk a buszra -természetesen mellém ült - és folytattuk a traccspartit.
Kb. 20 perce beszélgettünk, -én fejben már a születendő gyermekink nevét is kiötöltem, valamint a közös házunk alaprajzán is gondolkodtam már, mondjuk a kutyáink nevein kisebbfajta vitába szálltam önmagammal..lényegtelen - amikor mondta, hogy hunyna pár percet.
Mondom neki, hogy oké, itt a vállam is, használd egészséggel!
Használta is. Gondoltam, hogy "ezazz, nem halok meg magányosan!"
És elaludtam én is. Összebújva aludtunk ketten (kevesebb, mint 40 perc ismeretség után ) Én rózsaszín ködös félálomba merülve pedig meghallottam a rádióból szóló Ritchie Valens : Come on let's Go című számát. Ez még nem is lett volna gond, azonban sajnos ez a szám anyukám telefonjának a csengőhangja is.
Én barom pedig felüvöltök kurvahangosan álmomból riadva, hogy:
- Anyu bazmeg, vedd fel azt a qrva telefont, mer' aludnék!
A csaj, - sőt az egész busz - sejthetitek, hogy hogyan nézett rám, miután kiröhögte magát rajtam.
Asszem ezt hívják EPIC FAILnek. Megsemmisültem ültem a lányzó mellett Pécsig, -aki elhúzódott tőlem-. majd ott egy gyors "sziasziá"-val elváltunk egymástól a buszállomáson.
Bebizonyosodott az az idézet, mely szerint: "Az önbizalom egyszerűen az a nyugodt, magabiztos érzés, ami orra bukás előtt eltölti az embert."